Örökké szeretni foglak

Meghalt a feleségem. Autobaleset volt. Órákig zokogtam, miután közölték velem a borzasztó hírt. Zokogtam mert elvesztettem őt, from azért is zokogtam, mert a legutolsó beszélgetésünk egy vesze volt, ahol meggondolatlan dolgokat vágtunk egymás fejéhez. A temetés borzasztó volt, alig bírtam a testére tekinteni. Sosem fogom elfeledni.

Aznap this teljesen részegre ittam magam, és a ruháját szorongatva próbáltam álomba esni, ami még a töménytelenül sok alkoholt is, csak akar így könnyek között kerestem meg a telefont, hogy az utolsó beszélgetéseinket elolvassam. Részegen megírtam neki azt az üzenetet, amit örökké bánni fogok, hogy nem akkor mondtam, amikor még élt: “Sajnálom Lizz, örökké szeretni foglak.” A küldés nyomtam is álomba merültem.

A telefon rezgésére ébredtem hajnali 2:36 perckor. Egy üzenet volt, az ő telefonjáról.
– Örökké? – írta az üzenet. Mérges letem, mert tudtam, hogy valaki szórakozik velem.
“KI AZ?!” – írtam vissza.
"En vagyok az, Lizz."
„Bárki is az, kérem… hagyja abba.”
"En vagyok az, hidd el, bebizonyítom. Kérdezz bármit, amit csak én tudhatok."
Órák teltek el, egymás után tettem fel a bizalmasnál bizalmasabb kérdéseket, végül meggyőződtem, hogy valóban Lizzel beszélek. Nem mondhatta el hol van, de azt montta minden rendben van es boldog ott. Azt mondta szabályokba ütközik, hogy velem beszél, de egyszerűen nem bírta ki. Ezen egy kicsit elmosolyodtam. Azt mondta hívni tud, de üzenetben bármikor beszélhetünk.

Hónapokig irkáltunk egymásnak, a legjobban a szép időkön nosztalgiáztunk, amikor még életben volt. Semmilyen részletet nem mondott az új életéről, de nem is igazán érdekelt, örültem, hogy újra velem van. Azonban néhány hónap után azt mondogatta, újra el kellene kezdenem randiznom, új embereket megismerni. Nemet mondtam, majd veszekedni kezdtünk:

“Úgy érzem, nem kellene többet beszélnünk” -írta.
„Miről beszélsz?”
"Az egész egy rossz ötlet volt. Bocsánat."
"Ne, várj kérlek. Nem veszíthetlek el mégegyszer." – írtam kétségbeesetten.
"Szeretlek. Szia." – írta búcsúzóul.

Minden nap írtam neki ezután, könyörögtem a válaszért, de a telefonom nem maradt. Depresszióba estem. Újra elvesztettem őt.

Hónapok keserves éjszakái után hűvös levegő ébresztett az éjszaka közepén, a sötétség beterítette az egész szobát. Felültem az ágyon és ránéztem az órára: 2:36 perc volt. 0 üzenet. Sírtam volna, from már nem bírtam. Némán bámultam bele az éjszakába, amikor halk zajokra lettem figyelmes a szekrény felől. Belemeresztettem a szemem a sötétségbe és mintha egy ember alakját véltem volna felfedezni. A test egy nőhöz tartozott és ahogy egyre jobban hozzászokott a szemem a környezethez láttam, ahogy a szekrényből kimászva közelít felém. Lizz arca és vonásai körvonalazódtak ki a sötétben, és hitetlenkedve suttogtam a levegőbe: “Lizz, szerelmem.”

Ott állt előttem. A hold halvány sugarai a hófehérre fakult arcát világították meg, amely inkább hasonlított egy több hónapig rothadó hulláéhoz, de a vonásai mégis tisztán kivehetőek voltak. Szavak helyett csak érthetetlen zajok jöttek ki a száján, a levegőt pedig a rothadó hús szaga járta be. Lizz lassú, kifacsart mozgással közelített felém.

Ebben a pillanatban szólalt meg a telefonom az ágy mellett és ijedten ugrottam ki az ágyból. Egy üzenet volt benne, Lizztől:

„AZ OTT NEM ÉN VAGYOK!”

 

Anyuci kicsi kecskéje

Sietve hagytam el a házat, hogy a fiamért autozzak az iskolába a lassú őszi forgalomban. A néhány piros lámpától eltekintve nem igazán terelte el semmi a figyelmemet a haldokló táj egyszerű látványától. Kivéve az a nő.

Már jó ideje álltam a piros lámpánál, amikor észrevettem, ahogy engem bámul, és egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Őrült mosolya alatt hiányzó fogak, és mig az egyik kezével hevesen integetett, másik kezével egy fiúcska haját markolászta. A fiú, – a fia gondolom – barna zsákszerű ruhát hordott és egy fekete kecske maszkot viselt. Furcsa egy jelmez volt, az már biztos, főleg így egy nappal Halloween után.

A fiú szintén integetett nekem bar intése elég erőltetettre sikerült. A nő szeme szinte átlátott rajtam és égette a bőrömet, majdhogynem meztelennek éreztem magam. A fiúcska szemei ​​​​üresek is könnyekkel teliek voltak. Ólomként haladtak a másodpercek, ahogy a nő erősebben integetett nekem.Hirtelen elkaptam a tekintetem, egyszerűen túlságosan rémített a látványa és még gallinaőtt zöldre váltott volna a lámpa, beletapostam a gázba is az iskolához hajtottam, vissza se nézve.

Azt hittem semmi sem lehet rémisztőbb a bolond nőnél és fiánál, így végig libabőrözve kiszálltam az autoból, hogy segítsek a fiamnak beszállni, de nem volt ott a megbeszélt helyen. Az osztályfőnökéhez rohantam, aki azt mondta, hogy a feleségem már elvitte magával. De nekem nincs feleségem. Aztán ádott egy papírt, hogy hagyott nekem egy üzenetet. Remegve vettem át a papírfecnit, amelyen csak annyi állt:

“Nem mondhatod, hogy nem adtam lehetőségeket, hogy elbúcsúzz tőle.”

A sírás most nem segít.

Gondolkodás nélkül rászegeztem a fegyvert arra, aki megölte a feleségemet. Zokogott, mert tudta mi vá rá. Meghúztam a ravaszt.Ha ellenkezni próbált volna, vagy magyarázkodni, talán élni hagytam volna. De ez nyilvánvalóan nem történt meg. Végülis, csak egy pare perce született.

Szomszédok

Lakástulajdonos vagyok. Végre kimondhatom. 39 évig dolgoztam egy forró, mocskos New Yorki konyhán, egy barátom albérletében dekkoltam és minden egyes centet félreraktam amit tudtam. De hat hónap előtt úgy döntöttem itt az ideje, hogy új életet kezdjek, így vettem egy egyszintes házat a város szélén. Nem egy nagy durranás, de csak erre volt pénzem, és én mégis büszke vagyok rá.

Az egyetlen igazi negatívuma élmény az egyedülisége. Csak egyetlen szomszédos ház van, de az ügynök biztosított róla, hogy senki nem lakik benne. Mindenesetre három napja, ahogy a kutyát sétáltattam felpillantottam és három alakot láttam az ablaknál állni, mozdulatlanul. Nem láttam az arcukat, de abban biztos voltam, hogy engem figyelnek. Tegnapelőtt újból láttam őket, de már nem az ablakban, hanem az udvarukon álltak.

Minden reggel a ház mellett megyek el, de semmit sem látok. Úgy néz ki, csak akkor ébrednek fel, amikor a Nap lemegy. Tegnap a kapum előtt álltak egész este mozdulatlanul.

Az ablaknál állok ugyanúgy a szemeimmel utánuk kutatok. Nem látom őket, de a szürkület egyre gyorsabban közeledik…

Igen.

Lekapcsoltam a villanyt és fáradtan az ágyamhoz lépkedtem. Magamra húztam a takarót és megpróbáltam aludni. Nehezen jött álom a szememre, úgy éreztem, mintha valamit elfelejtettem volna.

“Bezártam a garázsajtót? Igen, bezártam. Bezártam a bejárati ajtót? Igen, bezártam. Az ablakok zárva? Igen. A gázt kikapcsoltam? Igen, ki.”

Aztán hirtelen rájöttem, mit felejtettem el. Felkapcsoltam a villanyt és féltérdre ereszkedtem, hogy az ágy alá tudjak nézni. Egy véresre vert női arc tekintett vissza rám.

“A kötelek még mindig szorosak? Igen, azok.”

Fekete Lagúna

Túl voltak az első egyetemi évükön, így hát a hat fiatal úgy döntött, hogy a vadonba ünnepli meg ezt az eseményt. Órákat vezettek a legközelebbi városból mire rátaláltak egy ideális kis partszakaszra, ahol megfelelő magasságú sziklák voltak, ahonnan a tengerbe tudtak ugrálni. Felállították a sátraikat a közeli erdőben, és az egész délutánt a közeli, tiszta vizű tengerben lubickolva töltötték. Ahogy a nap a horizont alá bukott az egyikük a legmagasabb sziklára mászott és onnan vetette bele magát a tengerbe a többiek bíztatására. Nevetésük lassan elhalkult, ahogy arra vártak, hogy a felszínre bukkanjon. Egy fél perc után a barátjuk után vetették magukat, ám a nádassal, a hínárokkal és az óriási hullámokkal kellett megküzdeniük, míg végül ők maguk is a partra tudtak jutni. Reménytelen volt, hogy valaha is ráakadnak. Összetörten tértek vissza a kisvárosba és egy magányos évet töltöttek el ott. Egyetlen vigaszuk az volt, hogy egy év múlva visszatérhetnek a lagúnához meggyászolni legjobb barátjuk halálát.

Könnyes szemmel közeledtek a partszakaszhoz, ám a távolban ismerős alak látszott kibontakozni: barátjuk állt ott, szomorú, lehajtott fejjel. Izgatottan közeledtek hozzá és a nevét kiabálták, de ő mintha meg sem hallotta volna őket, pedig már igazán közel kerültek hozzá. A hirtelen jött örömük abban a pillanatban vált halálos felismeréssé, amikor a parton nem egy, hanem öt sírt találtak.

Üzenet a Démonaidtól.

Helló, kedvesem. Valószínűleg nem tudod ki vagyok, de én nagyon jól ismerlek. Én vagyok az egyike a három démonnak, amelyek a születésedtől fogva hozzád vannak kötve. Tudod, néhány ember nagy dolgokra lett elhívva, hogy boldog és nagyszerű életet éljenek. Te viszont, attól félek, nem ilyen ember vagy… és ezt nagyrészt nekünk köszönheted.

Hogy kik vagyunk? Ó, persze, el is felejtettem. Engedd meg, hogy bemutassam magunkat:

Szégyen, az öcsém, a démon a bal válladon. Szégyen a füledbe suttogja, hogy micsoda különc vagy; azt, hogy te nem vagy olyan mint a többi, és sosem fogsz beilleszkedni közéjük. Szégyen volt az, aki a füledbe suttogott, amikor rajtakaptak, hogy magaddal játszol. Szégyen az, aki megutáltat magaddal.

Félelem a jobb válladon ül. Ő az idősebb testvérem, egyidős az élettel. Félelem ott van minden sötét sarokban. Ő az, aki nem engedi, hogy elmondd az érzéseid annak, akinek igazán szeretnéd. Ő az, aki a füledbe suttogja, hogy jobb inkább meg sem próbálni, minthogy elbukj. Ő építteti meg veled a saját börtönöd.

Hogy ki vagyok Én akkor? Én vagyok a legrosszabb mind közül, mégis barátként tekintesz rám. Hozzám fordulsz, amikor már semmi más nem maradt, mert én a szívedben élek. Én kényszerítelek arra, hogy kitarts, amikor már minden szétesett körülötted. Én vagyok az, aki meghosszabbítja a szenvedésed.

 

Üdvözlettel,

Remény.

Fájdalom

“Drágám, tudnál… tudnál hozni egy pohár… egy pohár vizet”?

Anya már régóta ebben a nyomorúságos állapotban van. Alig tudja a szavakat kipréselni magából. Hozzászoktam lassan, hiszen elért abba az állapotba, amit az orvosok csak úgy hívnak: “végső fázis”. Kezdem elveszteni az irányítást, egyáltalán nem akarok erre gondolni. Észrevettem, hogy az utóbbi napokban egyre csak romlott az állapota, a betegsége pedig az egész családra hatással van.

“Persze anya, nem probléma”.

Kifordultam a fürdőszobába a poharával. Ahogy kiléptem az ajtaján a köhögésétől és nyögéseitől zengett az egész ház. Minden egyes köhögésnél hallatszott az az iszonyatos fájdalom, ami átjárta a testét. A doktorok megteszik, amik tőlük telik, de… tudom mi vár ránk… és tudom mit kell tennem. Már terveztem egy ideje, de egyszerűen nem bírom tovább nézni a szenvedését…

Egy kis üvegcsét vettem magamhoz, amit a zsebembe tartogattam már egy ideje. Anyáé volt, fájdalomcsillapítók. Nem emlékszek már a nevükre, valami kibogozhatatlan orvosi firka van rajtuk. Amit mégis tudok, hogy mi a hatása. Halálos nagy mennyiségben. Csendes, nyugodt, fájdalommentes halál, ahogy mindig is akarta.

Megtöltöm a poharat vízzel és beledobom a gyógyszereket. Hezitálok egy kis ideig, felmérve a következményeit a tetteimnek, de anyára gondolok. Óriási fájdalmai vannak… és nincs esély a felépülésre. Semmi sem vár a jövőben csak fájdalom és szenvedés… meg kell tennem. Nem bírom tovább nézni a gyötrődését….

Mély levegőt leszek, majd könnyekkel a szememben iszom ki az utolsó cseppig a poharat.

Elveszett telefon

A tegnap estém kicsit zavaros. A barátom elhívott inni egy kicsit a legközelebbi klubba, és csak néhány ital után tűnt fel, hogy a telefonom nincs a zsebembe. Mindenhol megnéztem; az asztalon, a bárpultnál, a mosdóban, de egyszerűen sehol sem találtam. Végül az egyik ismerősöm mobilját kértem kölcsön, hogy megcsörgessem az enyémet, hátha csak figyelmetlen voltam, és mégis ott van valahol a közelben.

Két csörgés után végre valaki felvette: egy mély, rekedtes hang nevetett bele a telefonba, majd szó nélkül letette. Másodjára már nem vette fel. Mérges lettem, és gondolatban már búcsút vettem a telefonomtól. Eléggé rányomta a bélyegét az egész estémre az eset, így éjfél után nem sokkal haza is indultam, elegem lett mindenből.

A szobámba érve ledobtam a cuccaimat, és egy kicsit jobban körülnézve megakadt a szemem valamin: a telefonom ott volt, ahol hagytam; az ágyam melletti éjjeliszekrényen.

Képzelet

Az asztalnál ültem, amikor az anyám zokogva belépett az ajtón. Leült az ágyra, és csak meredt maga elé hosszú-hosszú percekig.

– Anya? – szóltam hozzá egy idő után.

Az asztalomhoz nézett elkerekedett szemekkel, majd a tanácstalan arcomra vetődött a tekintete. Hisztérikus syrásba kezdett is a nappaliba rohant. Hallottam, ahogy apámmal beszélgetnek, úgyhogy kisurrantam a szobámból, és hallgatózni kezdtem.

"Hidd el, már megint láttam. Még a nevemet is mondta."

Emlékek

Azt sem tudom kik ezek az emberek és mit akarnak tőlem. Miért nem hagynak már békében meghalni? Emlékszem a családomra, a gyönyörű feleségemre és a két fiamra. Ezek sajnos már nem többek, mint távoli emlékek.

Jöttek ezek az emberek, kiszakítottak otthonról és bezártak ebbe a szobába. Könyörögtem nekik, hogy engedjenek ki erről a pokoli helyről, hogy végre újra hazatérhessek, hogy végre újra láthassam a családom. De nem, ezek a szívtelen rohadékok csak a fejüket rázzák, és közhelyeket puffogtatnak mielőtt egy újabb tűt szúrnának az karomba.

Sosem akarják elmondani, hogy mi folyik itt, csak egymással foglalkoznak. Bármit megadnék, hogy újra láthassam a feleségem, hogy egy utolsó csókot adhassak neki, mielőtt a mérgek, amit ezek a rohadékok pumpálnak belém bevégeznék a dolgukat.

És ez az öregasszony az ágyamnál a legrosszabb az egészben. Amikor magamból kitörve ordítva követelem, hogy mondja meg ki ő és mit akar tőlem, ő csak némán mered rám. És nem csinál mást, csak a májfoltoktól barna, ráncos kezeimet fogja, és csendben sírdogál.

Gyász

Ma temettem el életem szerelmét. Szomorúság járta át az egész testem, és majdnem sírni kezdtem, de nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Az ő tompa sikolya és kaparászása már így is megtette a magáét.

Legközelebb talán mélyebbre kell ásnom.

Apja lánya

Apuci kicsi lánya volt. Őrülten szerették egymást, szinte állandóan együtt voltak. Amikor az apa megkérdezte a lányát, hogy mit szeretne leginkább, ő azt mondta kacarászva: “az eget szeretném megérinteni, apa”.

Így amikor az anyja a térdein sírva sikoltva kérdezte a férfitől, hogy “Miért?!”, ő csak a lánya felakasztott testére pillantott, és maga elé suttogott:

“Mindig is repülni akart.”

Legendák #1 – Slender Man

Eredete: A Something Awful nevű weboldal által meghirdetett photoshop versenyen tűntek fel először képek Slender Manről, mely verseny célja képek manipulálása volt úgy, hogy az végül félelmetes vagy ijesztő legyen. Az első képek közé tartoznak ezek az alkotások: #1, #2, #3. A legendája is innen bontakozott ki. Egyre több beszámoló érkezik emberektől, akik élőben is látták Slender Mant, amely az ún. Tulpa-effektus számlájára írható, amely a “tömeg hite által életre keltett mitológia” elvén alapszik

Megjelenése: Magas termetű (akár 2,5 méteres), kopasz, szem és száj, illetve fontosabb arcvonások nélküli teremtmény, aki fekete vagy sötétszürke öltönyben mutatkozik, piros nyakkendővel.

Tevékenysége: A kezdeti legendák arról szóltak, hogy válogatás nélkül vadászik emberekre, és csápként is funkcionáló kezével képes gyilkolni, ám az utóbbi időben főként gyermek eltűnésekhez kötik a nevét. A gyilkosságokat legtöbbször erdőben követi el. Bár pontos története nincs, már az 1600-as években megjelent különböző német gyerekmesékben, majd az 1900-as években megjelenő fotók tömkelegén is sikerült megörökíteni a lényt.

Az ágy fölött

John hetek óta nyugtalanul aludt. Egyedülálló apaként sokszor megbánta már, hogy engedte a fiának nézni azt a sok szemetet, amit a tévé sugároz. Már-már rituálészerűen be kellett néznie a fia szekrényébe, az ágy alá és a függöny mögé lefekvés előtt, hogy megnyugtassa, semmi sem akarja megenni vagy megölni őt éjszaka. Persze néhány éjjel így is a fiú ordítozására kelt, de remélte, hogy lassan kinövi ezt a korszakát is.

Ma éjjel is már-már torznak mondható hangos ordibálásra ébredt John, és még azelőtt elindult a fia szobája felé, hogy az agya visszatért volna a rendes kerékvágásba. Kicsit kóvályogva, de biztosan sétált a gyerekszoba felé, a lámpát messzire elkerülve, hiszen nem akarta ilyen gyorsan kiverni az álmot a szeméből.

“Mi a baj Dan?” – szólt megnyugtató hangon, miközben a sötétséghez lassan hozzászokott szemeit az ágyon ülő fia árnyvonalaira próbálta szegezni.

“Az ágy. Alatt.” – kapta a választ remegő, talán a félelemtől egy kicsit eltorzult hangon.

Halk sóhaj hagyta el John száját, amíg az ágyhoz lépett, és féltérdre ereszkedett, majd szinte rutinszerűen belesett az ágy alá. Az ablakon bekúszó hold fénye egyenest a fia holttestét világította meg, amely leharapott végtagokkal, megcsonkítva feküdt a vértócsa közepén. A sokktól bénult teste remegni kezdett, ahogy az ágyon ülő lény vérfagyasztó nevetése töltötte be a sötét szobát.

Belső vita

Újból megütötte a nőt, ezúttal még erősebben. A nő feje hátracsuklott, szemei vadul forogtak. Hörgő, fulladozó hangok hagyták el ajkait, ahogy két őrlőfog hullott ki a szájából.

“Te RIBANC!”

Kiáltotta zokogástól remegő testtel a férfi, ahogy újra és újra lesújtott öklével a nő arcára. A nappali szoba üres falainak visszhangja egy húsboltéhoz volt hasonló, ahogy egy bárd sújt le a nyers húsra. A nő szemei üresek voltak, amikor egy újabb őrlőfogat, egy metszőfogat és egy tépőfogat köpött a földre. Úgy sorakoztak a fogak a földön, mintha csillagképek lettek volna.

“Hol van? Óh, Istenem, HOL VAN A FIAM?!” kiáltott a férfi, és utolsó ütésével szinte teljesen kiütötte a nőt. Újabb két fog fordult ki a szájából, amit egy félig megemésztett mutatóujj követett.

És ez a dolog, ami ugyanúgy nézett ki, mint a felesége, hegyes fogaival teli szájjal vigyorgott a férfi szemébe.

Nincs menekvés

Erős fémes szag üti meg az orromat, ahogy próbálom kinyitni a szemeimet.

“Ne, ne, ne! Miért nem marad abba? Nem bírom mégegyszer elviselni” – óvatosan körülnézek a szobában, pontosan tudva, hogy mit fogok látni.

A kicsi alagsori szoba beton falain vér nyomai éktelenkednek. Törött bútordarabok hevernek szanaszét a padlón. Megpróbálok nem ránézni arra a véres, meggyötört lényre, amely a lábaimnál hever, de nem tudom levenni róla a szemeim. Gyönyörű, holtnak tűnő zöld szemei megigézve tekintenek rám, megváltásért könyörögve. Testét mintha valami fenevad tépte volna szét, felismerhetetlenségig szétmarcangolva. Elviselhetetlen fájdalom járja át a testem, ahogy a fegyverért nyúlok, amely néhány méterre tőlem hever a padlón. Fejemhez emelem, és meghúzom a ravaszt. Béke.

Erős fémes szag üti meg az orromat, ahogy próbálom kinyitni a szemeimet.

(vannak történetek, amik sok helyet hagynak a képzeletnek. ez is egy ilyen.)