Teremtés(Skandináv mitológia)

A kezdetben semmi sem létezett. Se a föld, se a hatalmas óriások és még az emberek vagy az állatok sem. Csupán egy nagy üresség volt, amelyet Ginnungagapnak hívtak. A nagy ürességtől északra a sötétség és a köd birodalma, Niflheim helyezkedett el. Itt volt a Hvergelmirnek nevezett forrás, amelyből tizenkét fagyos folyó eredt az ürességbe. Délen a tűz birodalma, Muspellheim rejlett. A hőség, a láva és a lángok miatt nem volt olyan élőlény amely képes lett itt volna megélni. Tüzes folyók eredtek innen, amelyek keserű mérget árasztottak magukból. Ahogy összegyűlt a rengeteg méreg, egy tömör masszát alkotva az üresség felé áramlott. Az ellentétes pólusú folyók találkoztak az ürességben, és így elkezdett olvadni a jég, amelyből megszületett Ymir, az első (fagy)óriás.

Amikor Ymir, az óriások atyja Muspellheim közelében aludni tért, olyan melege lett, hogy fürdött az verejtékében. Ebből az verejtékből a bal hónalja alól létrejött egy óriásférfi és egy óriásnő. Időközben az olvadó jégből egy tehén alakja kezdett formálódni. Ezt a tehenet Audhumlának nevezték. Az óriástehén a sós jégből, Ymir pedig Audhumla tőgyéből táplálkozott. Teltek, múltak a napok, egyszer csak a jégből, amelyet Audhumla evett, elkezdett kilátszani valakinek a haja. Később már a feje, majd az egész teste is láthatóvá vált a sűrű és kemény jégbe fagyott személynek, akit úgy hívtak hogy Buri. Neki született egy fia, Borr, aki összeházasodott Bestlával. Ők a három teremtő istennek Odinnak, Vilinek (Hoenir) és Vé-nek (Lodur) a szüleik.

Egy napon Borr három fia megelégelte Ymir tétlenségét, így megölték a fagyóriást. Annyi vér folyt ki a testéből az ürességbe, hogy szinte teljesen megtöltötte azt. Az összes óriás belefulladt a hatalmas vértengerbe, kivéve Beregelmirt és feleségét, akik egy csónakkal el tudtak menekülni az áradat elől. Tőlük származik a későbbi óriások nemzetsége, akik Jötunheimbe telepedtek le.

Egy napon Borr három fia megelégelte Ymir tétlenségét, így megölték a fagyóriást. Annyi vér folyt ki a testéből az ürességbe, hogy szinte teljesen megtöltötte azt. Az összes óriás belefulladt a hatalmas vértengerbe, kivéve Beregelmirt és feleségét, akik egy csónakkal el tudtak menekülni az áradat elől. Tőlük származik a későbbi óriások nemzetsége, akik Jötunheimbe telepedtek le.

Ymir halála után Borr fiai kiemelték az óriást a vértengerből, és megalkották a földet, amit Midgardnak avagy “Középföldének” neveztek el, mivel félúton volt Niflheim és Muspellheim között. Így jött létre Ymir testéből a föld, amin most is állunk, a véréből pedig a hatalmas tengerek és óceánok, amelyek körülvesznek minket. A még ép csontjaiból az istenek megalkották a hegyeket, a hajából pedig a fákat. A fogaiból és a törött csontjaiból a sziklákat és a köveket hozták létre. Ymir koponyáját a föld fölé emelték, ezzel létrehozva az eget, amelynek négy sarkához négy törpét helyeztek: Nordri (Észak), Austri (Kelet), Sudri (Dél) és Vestri (Nyugat). Muspellheim parazsából megalkották a Napot, a Holdat és a csillagokat. Az óriás agyát se hagyták veszni: ha felnézünk az égre, igen gyakran látjuk, hiszen belőle keletkeztek a felhők.

 

„Majd Bur fiai

földet fakasztottak,

megformálták híven

a híres Midgardot;

délről nap verte

a külszín kövét,

zsendült mélyről

növények zöldje.”

(A völva jövendölése, 4.)

 

Hamarosan újabb istenek csatlakoztak Odinhoz, Vilihez és Vé-hez. Nem tudni honnan jöhettek, mivel nem volt se apjuk, se anyjuk. Együtt megalkották Asgardot, ahol mindenkinek megvolt a saját csarnoka. Birodalmukat Midgard fölé helyezték, hogy az általuk megteremtett világot szemmel tarthassák. Asgard és Midgard között, megalkották a hatalmas Bifrost szivárványhidat, ami átjáróként szolgált a világok között. Ennek a hídnak az őrzésével Heimdallt bízták meg.

Egy nap az istenek összegyűltek és arra a következtetésre jutottak, hogy a föld akkor lenne igazán teljes, ha emberek is élnének rajta. Előszedték Ymir rothadó testét és a benne lévő férgekből létrehozták az első teremtményeket, amelyeket törpéknek neveztek. Emberi formát adtak nekik, és gondolkodással is felruházták őket. Mivel a törpék Ymir húsából születtek, az istenek úgy határoztak, hogy éljenek úgy, ahogy megteremtésük előtt is éltek: elrejtve és elzárva a nap fényétől és teremtőiktől. Így jött létre a törpék birodalma, Nidavellir.

Ahogy a három teremtő isten Odin, Vili (Hoenir) és Vé (Lodur) a sivár földön sétáltak, találtak két kicsavart törzsű fát. Belőlük lettek az első emberek. Odin életet lehelt beléjük. Vili lelket, tudatot, észt és érzést adományozott nekik. Vé pedig a testük formájával és hallással meg látással ajándékozta meg őket. A férfit Askrnak (kőrisfa) a nőt pedig Emblának (szilfa) nevezték. Az emberek az ő leszármazottaik.

 

„Lelkük nem lélegzett,

szavuk nem szólalt,

maguk nem moccantak,

ép színük elapadt.

Lett lélegzetük Ódintól,

szavuk szólalt Hőnirtől,

Lódurtól meglódultak

s ép színük éledt.”

(A völva jövendölése, 18.)

A világok elkezdték elnyerni a végső formáikat. Niflheim a holtak birodalma lett, ahol Hel uralkodik (bár ez jóval a teremtés után történt – a szerk.). A holtakra Garm, Hel vadászkutyája ügyel, hogy meggátolja a holtak távozását és az élők behatolását. Muspellheim a tűzóriás Surtr vezetése alá került és addig ott is lesz, amíg el nem jön az Istenek Alkonya, a Ragnarök.

A káoszból három Norna, a Sors istennői jöttek létre: Urd (múlt), Verdandi (jelen) és Skuld (jövő). Urd vénasszonyként, Verdandi középkorú nőként, míg Skuld fiatal lányként nézett ki. Ők gondozták a Világfát, az Yggdrasilt.

Fenrir a farkas

Fenrir (ó-norvégül Fenrisúlfr a prózai Eddában Fréki) óriás farkas a skandináv és északi mitológiában. Apja Loki, anyja Angrboda óriásnő. Testvérei Jörmungandr, a Midgard-kígyó és Hél, az alvilág királynője. Apai féltestvérei Váli (nem összetévesztendő Odin fiával) és Nárfi, valamint Szleipnir, akinek Loki igazából az anyja.

Születésekor olyan volt, mint egy édes kiskutya, ezért Odin odavette az Asgardba. A kezdeti kutyakölyök óriási farkassá nőtt, olyan szörnyeteggé, hogy az istenek is félni kezdtek tőle. Ezért úgy döntöttek, hogy Fenrirt meg kell kötni. Fenrirnek azt mondták, hogy ki akarják próbálni az erejét, s ha nem tudja elszakítani a láncot, akkor majd kioldozzák. Először megpróbálták egy vastag lánccal, de azt könnyűszerrel elszakította. Egy még vastagabb láncot hoztak, de Fenrir azt is elszakította. Végül a törpékkel kovácsoltattak egy varázslatos kötelet (Gleipnir), ami olyan vékony volt, mint egy selyemzsinór, de senki a világon nem tudta elszakítani. A farkas gyanakodni kezdett és csak úgy engedte, hogy megkössék, ha biztosítékként valamelyik isten a szájába dugja a kezét, amire csak a bátor Tyr isten vállalkozott. Amikor Fenrir nem bírta elszakítani a kötelet, rájött, hogy rászedték, ezért dühében leharapta Tyr jobb kezét.

Azóta ott volt Fenrir megkötve Jotunheimben (az óriások hona). A száját egy karddal kitámasztották, hogy a markolata az alsó ínyén, a hegye a felsőn támaszkodott. A szája úgy habzott, hogy a nyála folyót képzett, a Vánt.

A Ragnarökben Fenrir kiszabadul és együtt harcol Lokival és a Midgard-kígyóval az Ázok ellen. Száját akkorára tátja, hogy az a földtől az égig ér, és lenyeli Odint lovával, Szleipnirrel együtt. Odin halálát fia, Vidar bosszulja meg, annyira szétfeszíti a farkas állkapcsát, hogy az belepusztul.

Jörmungandr, a Világkígyó

Loki és az óriásnő Angrboda gyermeke. Testvérei Hel és Fenrir farkas, féltestvérei Váli és Nárfi, valamint Sleipnir.

Amikor megszületett, akkor még nem volt ilyen hatalmas. Akkor vált ilyen naggyá amikor Odin Loki három szörnyszülött gyermekét magához hívatta. Fenrirt leláncolta, Helt lehajította Niflheimba, Jörmungadrot pedig az emberek világának mély tengerébe vetette. Itt olyan óriási méretűvé nőtt, hogy az egész világot körbeérve a szájával még a saját farkába is harapott. Ekkor kapta a Világkígyó és a Midgard-kígyó elnevezéseket.

A Világkígyó Thor ősellensége, és a Mennydörgő többször is találkozik az óriási lénnyel. Először akkor, amikor Lokival és Thjailfival ellátogat Jötunheimbe, Utgard várába. Ekkor az egyik kihívás az volt, hogy emelje fel az óriások macskáját (ami mint később kiderült, nem volt más mint maga Jörmungandr). Bár Thor csak addig tudta megemelni, hogy a macska egyik lába nem ért a talajhoz, ez is olyan teljesítmény volt, amelytől még az óriások is meglepődtek.

A következő találkozásnál Thor és az óriás Hymir halászatakor történt. Az óriás csak akkor engedte meg, hogy Thor vele menjen, ha a csalit saját maga szerzi be. Így is tett, ami nem volt más mint Hymir egyik marhájának a feje. Végül olyan messzire mentek a parttól, hogy elértek arra a helyre, ahol Jörmungandr volt. Thornak a horgára akadt a kígyó és már majdnem ki is húzta, hogy aztán a Mjölnirrel leüsse, de akkor Hymir elvágta a zsineget és a kígyó visszaesett a tengerbe.

Az utolsó találkozások Ragnarökkor volt, ahol végül Thor került ki győzedelmesen. Jörmungandr mérge viszont olyan erős volt, hogy a Mennydörgő kilenc lépés után holtan rogyott össze.

Érdekesség, hogy az Ouroboros (saját farkába harapó kígyó), sok más mitológia mellett itt is előfordul. A skandináv mitológiában Jörmungandr ábrázolására gyakran használják ezt a jelképet..

Prométheusz

A görög mondákban Iapetosz titán és Themisz (más források szerint Klümené) fia. Amikor Zeusz fellázadt apja, Kronosz ellen, a legtöbb titántól eltérőleg ~ melléje állt és hathatósan segítette, de ezzel nem sikerült tartós jóindulatát elnyernie. ~ ugyanis az emberek pártját fogta az istenekkel szemben, az emberekét, akiket a monda egy változata szerint ő teremtett agyagból és vízből. Csellel rávette Zeuszt, hogy az áldozati állatokból az értéktelenebb részt válasszák. Amikor erre Zeusz megvonta a tüzet a halandóktól, ~ egy üreges növény szárában parazsat lopott számukra az égből (vagy Héphaisztosz kohójából). Ezen felül megtanította őket szántás-vetésre, mesterségekre, írásra, kórok gyógyítására. Zeusz bosszúból a Kaukázus szikláihoz láncolta, s egy keselyűvel naponta kitépette a máját, mely naponta újra nőtt. Végül Héraklész szabadította meg a titánt, lelőtte a keselyűt és szétzúzta ~ láncait. Ezt azért engedte meg a hősnek atyja, Zeusz, mert ~ hajlandó volt elárulni neki a sorsdöntő titkot: nem szabad fiút nemzenie Thetiszszel, mert a fiú, akit Thetisz szülni fog, hatalmasabb lesz apjánál. – ~ alakja az ókortól foglalkoztatja az irodalom és a zene jeleseit. Aiszkhülosz trilógiát írt róla, de ennek csak középső része, A leláncolt Prométheusz maradt fenn: a sziklához bilincselt titán dacol benne büszkén és törhetetlenül zsarnokával, és mivel nem alkuszik, Zeusz a Tartaroszba sújtja sziklájával együtt. A csak tartalmilag ismert harmadik részt Shelley „teremtette újjá” lírai és muzikális elemeket tartalmazó drámai költeményében, A megszabadított Prométheuszban. Az ő Zeusza az egyetemes zsarnokság megtestesítője, ~ pedig a tűrő, bölcs értelemé és a passzív ellenállásé; ő nem vásárolja meg szabadságát, hanem hagyja, hogy beteljék a végzet, s Zeuszt letaszítsa trónjáról az általa nemzett Demiurgosz, a sötét földszellem. Goethe töredékben maradt fiatalkori poémája, a Prometheus az emberteremtőről szól, aki az állati és isteni vonásokat igyekszik összhangba hozni alkotásában..

Minotaurosz

A bikafejű ember, Pasziphaé fia, akit a Poszeidón küldötte bikával való természetellenes nászában fogant a királyné (a név Minósz-bikát jelent). Minósz király, hogy szégyenét elrejtse, a Daidalosz építette útvesztő, a labirintus mélyére rejtette a ~t, egyes mondák szerint anyjával együtt. ~ emberhússal élt, ezért Minósz olyan adót vetett ki Athénre fia, Androgeósz megölése miatt, hogy a város kilencévente hét szüzet és ifjat köteles áldozatul küldeni a ~ számára. Egy ilyen alkalommal Thészeusz önként vállalta az áldozat szerepét, az útvesztő mélyén megölte a szörnyet, és a szerelmes Ariadné segítségével a kivezető utat is megtalálta. – A mítosz történelmi magva bizonyára az, hogy fejlettebb kultúrájuk, gazdasági és katonai erejük révén a krétaiak a Kr. e. II. évezred derekáig a görög szárazföld jó részére s így Athénra is kiterjesztették hatalmukat (adót követeltek és kaptak, akár emberáldozatul is), míg végül 1400 táján a görögök kerekedtek fölül, elfoglalták és feldúlták a minószi várost, Knósszoszt. A labirintus mondája nyilván onnan eredt, hogy a többemeletes királyi palota egymáshoz bonyolultan kapcsolódó sok száz helyisége útvesztőnek tetszett az egyszerűbb építkezéshez szokott görögök szemében. – A ~ a legkedveltebb témák egyike volt az ókori művészek számára, háromszáz vázakép, több falfestmény és egy szobor ábrázolja Thészeusszal való viadalát; az újkor művészei közül Picasso egész rajzsorozatot készített róla.

Harpiák

A görög mythologia szerint a hárpiák vagy hárpüiák Irisz nővérei, Élektra és Thaumasz leányai voltak. A görög költő, Hésziodosz (ie 8 sz.) még két csodás hajú, gyönyörű asszonynak írta le őket. A legenda szerint ők hajtották végre Zeusz büntetését, melyet a látnoki képességekkel rendelkező - s így túl sok mindent megtudott - Phineuszra, trákia királyára szabott ki. Az istenek feje egy elelemben dúskáló szigetre vitte a királyt, ám valahányszor Phineusz enni készült, megjelentek a hárpiák, és azonnal elragadták az ételt az orra előtt. Ez addig tartott, mig Iaszon és az Argonauták a szigetre nem érkeztek. Boreász szárnyas fiai, elűzték a hárpiákat, de Irisznek, a szivárványistennőnek a kérésére - aki megígérte nekik, hogy többé nem háborgatják Phineuszt - nem ölték meg őket. Phineusz mondta az Argonautáknak, hogyan tudnak átkelni a Bolygó Sziklák között. A hárpiák a későbbi hagyományokban váltak szárnyas, madárkarmú boszorkányokká, ahogyan ma általában ismerik őket. A trk királyról szóló történet újabb változata szerint nem vitték el az ételt Phineusz előtt, csak bepiszkították, amitől az ehetetlenné vált. Nemsokára őket tekintették a mocsok és a betegségek terjesztőinek, és jóval utálatosabb megjelenésük lett. Új alakjukban parázna, kegyetlen és erőszakos büntetés végrehajtók, akik elrabolják és megkínozzák az embereket a Tartarushoz vezető útjukon. A hirtelen halállal, a viharral és forgószéllel szimbolizált, vad, vérszívó lények a madárnál és a szélnél is sebesebben tudtak repülni. Homérosz (azaz kb. 9. sz.) Odüsszeiájában a Hárpiák erős szélként ragadták el az embereket. Számuk változó: amíg Homérosz csak Podargét említi, addig Hésziodosz már kettőről beszél, Aellóról és Oküpetéről, mig a latin költő, Vergilius (ie 70-19) Aeneisében már hárman vannak: Aelló (gyors vihar), Kelaió (to sötétség) - melyet Podargé (gyorsláb) és néven is ismertek. A gonosz aggszűz képű, lobogó, hosszú hajú, női mellű, madártestű, keselyű karmú, szörnyalakú Hárpiák, amilyen váratlanul, viharos gyorsan csaptak le a földre, éppoly hirtelen sietve tűntek el onnan. A Hárpi azonban nemcsak szélsebesek voltak, hanem mindig éhesek is, ahol csak tehették, éktelen sivítozás közepette habzsoltak fel minden ehetőt, végleges ürülékükkel telepiszkították a terített asztalokat. A Hárpiák lakhelye az égei-tengeri Sztrophadesz-sziget, ahonnan később más szörnyekkel egyetemben elköltöztek az alvilágba. A Sírokon ábrázolt Hárpiák arra utalnak, hogy valamikor kísértő szellemnek tartották őket. A hárpia szó mára köznévvé lett, nálunk a gonosz, házsártos asszonyt nevezik hárpiának.

Titánok

Óriási termetű ősistenségek, Uranosz és Gaia gyermekei. Hatan voltak, akárcsak nővéreik, a titaniszok, és egy kivételével amazok közül választottak feleséget: Kronosz Rheiát, Ókeanosz Thétüszt, Hüperión Theiát, Koiosz Phoibét és Iapetosz Themiszt. A hatodik titán, Kriosz viszont Pontosz lányát, Eurübiét, vette el, míg a hatodik titanisz, Mnémoszüné nem ment férjhez, ő Zeusznak a múzsákat szülte. (A különféle hagyományok e névsor és párosítás tekintetében korántsem egységesek.) Tágabb értelemben a ~hoz sorolják Iapetosz fiait, Prométheuszt, Epimétheuszt és Atlaszt is. Amikor Zeusz fellázadt apja, Kronosz ellen, a ~ Prométheusz kivételével a fivérüket támogatták; Zeusz a küklópszok és a Hekatonkheirek segítségével legyőzte és a Tartaroszba zárta őket.

Medúza

Medusa egyike volt a Gorgon nővéreknek, Phorcys és Keto lányának. Egyszer egy gyönyörű lány volt, hosszú, aranyszínű hajjal. Azonban ő megesküdött a tisztasági fogadalomnak, és hamarosan eltörte, ha kapcsolatban áll a Poseidondal, állítólag Athéné templomában. A büntetésként Athena az arcát egy régi köcsögé változtatta, gyönyörű haját egy kígyócsapda felé fordította, és zöld bőrszínt adott neki. Megátkozta is őt: bárki, aki Medúza szemébe nézett, azonnal kő lett volna. A medúza egy ideig Afrikában vándorolt, és a kígyók, amelyek lehulltak a hajáról, az oka annak, hogy Afrikában mérgező kígyók vannak.

Perseust küldte a Seriphus király Polydectes küldetésére, hogy visszahozza Medusa fejét. Hermes által szolgáltatott szárnyas szandált, Hades láthatatlanságát, Hephaestus által nyújtott kardot és egy Athena fényvisszaverő pajzsot használt. Amikor Medusa-t követte, a pajzsot a medúza visszaverődésére használta, és kardot nyomott a háta mögött, megölve. Letette a fejét, és ahogy ő is, a gyermekei, Pegasus és Chrysaor szivárogt ki a kiömlött vértől.

Perseus felvette Medusa fejét egy zsákban, és amikor végül hazavitte, rájött, hogy a küldetés rúd volt, hogy elszakadhasson az útból, hogy Polydectes király feleségül vehessen Perseus anyja Danae-hoz. Medúza fejét használta, hogy a királyt megkövezze, és megmentse anyját. Aztán fejét a tenger fenekére dobta, ahol a korallzát, bárhová meredez.

A mítosz más változataiban Perséus Athénnak adta Medúza fejét, aki az általa viselt zászlóra helyezte.